Sajtóközlemények

Újabb téves állítás terjed az európai közbeszédben az állattenyésztéssel kapcsolatban.
Míg az állattenyésztés-ellenes narratíva képviselői rendre azt hangoztatják, hogy az ágazat veszélyezteti a lakossági ivóvízkészleteket, a tények mást mondanak. Az objektív mutatókon alapuló kutatások szerint az állattenyésztés vízigényének jelentős részét a „zöld víz”, azaz a csapadék biztosítja. A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) kiemelt feladatának tekinti, hogy eloszlassa az állattenyésztést, állattartartást és az állatitermék-előállítást övező tévhiteket és bemutassa az ágazat valódi helyzetét, valamint a gazdaságban, a társadalomban és az ökoszisztémában betöltött szerepét.

Miközben társadalmi szempontból az élelmezés- és ivóvízbiztonság az egész világon stratégiai kérdéssé vált, a klímaváltozás kedvezőtlen hatásai újabb és újabb kihívások elé állítják a gazdálkodókat.
Az állattenyésztésben tevékenykedőkre egyidejűleg több teher is nehezedik. Amellett, hogy meg kell felelniük a klíma- és környezetvédelmet, az állategészségügyet és -jólétet szolgáló újabb előírásoknak, sokszor nemtelen támadások középpontjába kerül az ágazat. Az elmúlt hónapokban az európai közbeszédben az állattartás ivóvízigénye is egyre gyakrabban merült fel, az állattenyésztés-ellenes narratívában számos esetben hangoztatják, hogy az állattartás az emberi ivóvízellátást is veszélyezteti.

A NAK kiemelt feladatának tekinti, hogy eloszlassa az állattenyésztést, -tartást és az állatitermék-előállítást övező tévhiteket és hiteles forrásokra támaszkodva mutassa be az ágazat valódi helyét, szerepét a gazdaságban, a társadalomban, ezáltal kínálva fel egy másik perspektívát mind a lakosság, mind a döntéshozók számára.

Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a tiszta és biztonságos ivóvízhez való hozzáférés minden ember alapvető joga, az ivóvíz az élet létfontosságú alapeleme. A víz tehát olyan értékes erőforrás, amelyet a gazdaság minden szektorának meg kell őriznie, beleértve a mezőgazdaságot és az állattenyésztést is.

Gyakran hangoztatott állítás, hogy 1 kg marhahús előállításához 15 000 liter vízre van szükség. Ez azonban tipikusan egy olyan sokkoló kijelentés, ami ugyan jól mutat az újságok címlapján, a tudományosan is alátámasztott tényekhez, adatokhoz azonban kevés köze van. Egy-egy ágazat tényleges vízfelhasználásának megítéléséhez objektív mutatókra van szükség. Ilyen például a „vízlábnyom”, az édesvíz-felhasználás mutatója, amely nemcsak a fogyasztó vagy a termelő közvetlen, hanem közvetett vízfelhasználását is vizsgálja. Valójában háromféle vízforrást tartalmaz: a kék vizet (az állatok felszíni vagy felszín alatti forrásból származó vízfogyasztása és az öntözés), a szürke vizet (a szennyvíz tisztításából és újrafeldolgozásából eredő használt víz) és a zöld vizet (csapadék).

Ezen módszertan alapján elmondható, hogy az állattenyésztéshez köthető átlagos vízfogyasztásnak jelentős része zöld víz, vagyis csapadék, amely a talajba beszivárogva és a növények által elpárologtatva visszatér a vízkörforgásba. Ha tehát a zöld vizet kivesszük a számításból, a kutatók állítása szerint – globális szinten – 1 kg marhahús előállításához 550-700 liter vízre van szükség, ebből – a francia Állami Agrártudományi Kutatóintézet (INRAE) adatai szerint – pedig csupán 50 liter a kék víz.

Ha tehát kivesszük a csapadékot (zöld víz) a számításból, a tudósok becslései szerint az állattenyésztés a globális édesvízkészlet mindössze 8 százalékát használja fel. Ha figyelembe vesszük a kék mellett a szürke vizet is, amely versenybe szállhat az édesvíz-fogyasztással, a becslések szerint az állattenyésztés a globális vízkészlet 13 százalékát használja el, nagy részét az intenzív takarmányozáson keresztül.

Az állattenyésztést és a vízhiányt helyi szinten kell értékelni, arra azonban nincs bizonyíték, hogy az állattenyésztés jelenléte összefügg a vízhiány kialakulásának kockázatával. A jobb gazdálkodási gyakorlatok ugyanakkor segíthetnek csökkenteni az állattenyésztés ökológiai lábnyomát. Európában korlátozott a mozgástér az állattenyésztés közvetlen vízfogyasztásának javítására, mivel a rendszerek már most is jól optimalizáltak. Minél nagyobb a takarmány víztartalma, annál kevesebb ivóvízre van szüksége az állatoknak. A friss fű vagy szilázs arányának növelése a takarmányban tehát csökkenti az ivóvízbevitelt. Az állattartásnak ráadásul pozitív hatása is lehet a vízkészletekre, például amikor a mocsaras-lápos területeket a lecsapolás helyett legeltetjük.

Az állati termékekhez felhasznált víz mennyiségét érdemes összevetni a manapság olyan divatosnak számító alternatív termékek előállításával. Egy 2019-ben megjelent kutatás[1] szerint egy liter tehéntej előállításához 8 liter vízre van szükség, szemben a „mandulatejjel”, amely előállításához 158 liter víz szükséges. Egy korábbi tanulmány[2] szerint míg az állattenyésztés „vízlábnyoma” 93%-ban zöld vízből áll, egy olyan növényi alternatíva, mint a szójaburger vízlábnyomának 69 százalékát teszi ki a zöld víz, a fennmaradó mennyiséget pedig a kék és szürke víz adja, aminek a lakossági ivóvízkészletekre nézve nagyobb hatása van.